Szeretnénk valami igazán pörgőset? Hangulatost? Harcművészet jöhet? És egy homályba vesző, sötétnek ígérkező sztorit? Mindezek mellett elvárjuk a cool kinézetet? VGA és CPU izzasztót lehet?
Akkor itt a Microsoft és a japán From Software 2009-es üdvöskéje, a Ninja Blade!
Mi animések, mindig is szerettük a klasszikus fegyverekkel (pengék satöbbi) vívott, heroikus kicsengésű, attraktív harcokat, amelyben az ún. szupererő is nagy szerepet kap.
Ennek pedig mondjuk, mint megszállott Bleach, Claymore és Naruto fanok szeretnénk részeseivé is válni? Erre a legalkalmasabbak az ún. ARCADE játékok, melyben klasszikus first person (személyes nézet) nézetben kalandozhatunk már ismert vagy éppen új történetek helyszínein.
Az is szabály, hogy általában az ilyen játékok különböző, nagynevű gyártók konzolaira készülnek el, mint pl. X-Box, Playstation, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ebből eredően ezek a játékok igyekeznek maximálisan kihasználni az adott konzoltípus tulajdonságait, ennek egyik nagy hátulütője az irányításban lakozik, ugyanis főként gamepadra, az az különböző joystikokra van kihegyezve az irányítás.
Mint PC tulajdonosnak, be kell érnem a hivatalosan, vagy éppen félhivatalosan portolt verziókkal, melyeknek több hátrányuk is van: magas gépigény (attól függően, hogy emulációval bírjuk-e működésre, vagy direkt átiratról van szó) és az általában szörnyű kombókat szinte lehetetlen megfelelően kivitelezni billentyűzeten, anélkül, hogy az ember csuklócsontjai darabokra ne törnének.
A Ninja Blade története viszonylag egyszerű. Van egy vírus (ami nem is vírus hanem parazita), 
amivel először Afrikában találkozott az emberiség, amely mutáns dögökké változtatják a gyanútlan fertőzött egyéneket. Ezek a hörnyik persze nagyon éhesek, és nem a hűtőből lakmároznak, abban biztosak lehetünk, de nem is egy jó nevű étteremben költik el szolid ebédjüket, hanem a környező kétlábúakat habzsolják nagy előszeretettel.
Anno ezt a fertőzést egy jó nagy atombombával sikerült megállítaniuk az ebereknek, persze mint minden kormányzati akció, ez is el lett tussolva egy “baleset” palástja mögé.
2015-öt írunk, a helyszín pedig mindannyiunk kedvenc metropolisa, a neonfényekbe öltöztetett Tokyo. Igen ki lehet találni: már megint valaki megfertőződött és itt biza hörnyik próbálnak belesni a szegény kis japán iskoláslányok cuki formaegyenruhája alá és azon túl.
Ekkor érkezik meg az elit rohamosztag, melynek természetesen mi is tagjai vagyunk. Mindenki ultracool ruhában, mégcoolabb cuccokkal felszerelkezve (katana, shurriken és egyéb nem gyerek kezébe való apróságok) szinte már már hipercoolul titkolódzva a mester okítását hallgathatjuk egy csapatszállító repülőn, ahogy a cél felé haladunk. Egyszóval HYPERCOOL!
Miután kiugrunk a repülőből kezdetét veszi a féregirtás. Ezt úgy értem, hogy AZONNAL. A zuhanás közben szárnyas lényekkel találkozunk és ezek még első ránézésre sem angyalok. A játék itt érdekes fordulatot vesz, ugyanis főhősünk Ken, előhúzza katanáját és mikor egy hörnyi közelébe érünk akkor felvillan a felirat: jobb egérgomb, bal egérgomb stb. amelyeket ha időben és helyesen nyomunk le, akkor szállnak belek, ha nem, akkor az idő visszatekeredik a kiugrásunk pillanatára és újra vesszük az egész jelenetet. Hosszú zuhanás volt!
Két típusú játékkezdés létezik és általában:
1. Lassú kezdés, melyben minden világos a játékos számára és egy rakás tutorialon kell végigmennünk míg megtanuljuk a gombok működését és az alapvető irányítást elsajátítjuk.
2. Bele a lecsóba!
Na most ez utóbbira készüljünk fel!
A földet érés után pedig megjelennek a nagypofájú bestiák, akik máris jókedvűen falatozni kezdenek belőlünk, mire mi kardot rántva legyakjuk az ellent. Na ez lenne hát a tutorial. Itt még csak egy nyeszlett kis katanánk van, amelyet még így is bámulatos módon kezel főhősünk.
Aztán pedig megjelenik a nagy boss, akit majd a misszió végén ki kell iktatni.
Megjelenik mesterünk (és egyben apánk), akivel üldözőbe vesszük az 5-ös szintűre hízott lényt, és közben megtanuljuk használni a különböző képességeket: falon futás, ninja látás, faltörés, shurriken dobás stb. stb. Idő közben természetesen gazdagabbak is leszünk pár új fegyverrel és jó pár lehetséges kombó által előhívható harcmozdulattal.
A misszió végén kezdődik csak a történet igazán: Miután csapatunkkal legyőzzük a dögöt, megjelenik mesterünk és a rosszfiú csapattársunk a többiekkel egyetemben. Erre a kis kócos, riválisunk szépen lekaszabolja a csapattagokat…
-Fertőzött! Fertőzött!- kiáltják az éppen saját vérükben tocsogó barátaink.
A mester természetesen lepisszent bennünket, amikor közbe akarunk lépni. A mészárlás végén már csak mesterünk , a kócos és mi maradunk. Kénytelenek vagyunk felismerni, hogy nem csak gyogyós fiú hülyült el teljesen, de meseterünkön is erőt vett az agybaj, ugyanis jön a duma: Ez szükséges volt. De ezt még nem értheted.
Nem is értjük, szóval rátámadunk, de persze pillanatok alatt két vállra terítenek és ezt apánk még megfejeli azzal, hogy mellkason döf egy gyanús küllemű és eredetű karddal. Majd szól még pár bölcset és eltűnik a hiéna röhögésűvel együtt.
Egy tisztogató csapat talál meg bennünket, ugyanis csodás módon (biztos lesz a későbbiekben még szerepe) túléljük a sérülést.
Utána pedig következhet az átvezető melyből megtudjuk, hogy a rejtélyes fertőzés rohamosan terjed Tokióban és az egyetlen megoldás a város elpusztítása egy orbitális pályán keringő, mikrohullámú ágyúval.
Csupán egy kis időt kapunk, hogy kiderítsük mi folyik itt és befejezzük a csapatunk által elkezdett tisztogatást a városban. Ha elbukunk, akkor meg azonnal ropogósra süti a kormány a várost szörnyestől, miniszoknyás középiskolás lányoktól, mindenestől. És az ugye nagyon bánnák… Nosza neki megindulunk megmenteni a világot a várost.
Látvány: Über – über. Minden hiper realisztikus. Gyönyörűek a textúrák, árnyékok, fényjátékok. Az karakterek is kib*szott jól meg vannak csinálva… Egyszóval csillagos ötös, persze ez el is várható egy idei játéktól
Zene és hangok: kellően karizmatikus a zene, japános hatásokkal vegyítve, a szinkron is szépen sikerült.
Gépigény:
CPU:Többmagos proci
VGA:Legalább nVidia 8600GT vagy Radeon HD2600XT
Hely:5GB terület
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Win 7 alatt, egy Dual Core 2,4GHz-es procival és nVidia 8500GT-vel, 2GB rammal egy kazal dolgot ki kell kapcsolni, hogy élvezhető sebességet érjünk el.
Az az főként a grafkarinak kell megfelelnie, a többi meg már csak hal a tortán. :-D
Ajánlom? NANÁ!
A rendszer, a tradíció és a társadalom. Ez a három dolog, amely gúzsba kötheti az egyént. Ha ezek függésétől megszabadul és képes felvállalni önmagát, onnantól indul az igazi utazás, amely megmutatja, hogy milyen emberek vagyunk.
Az, hogy egy apró poros falu folklórjának (amely egyébként is piacnaponként változik) főszereplői legyünk nem riaszthat el bennünket a választásunk szabadságától.
Saját szívünk meggyilkolása pedig oly keserédes érzés… A lemondás, önfeláldozás és a szerettek megbántása a “nagyobb jó” érdekében nemes tett. Viszont vigyázni kell vele… Soha ne magunkért tegyünk ilyet, a saját lelki békénkért… hanem másokért…
Nem vallomás akar lenni, hisz szükségtelen lenne marhaságokkal terhelni a kedves olvasót, viszont egyik kommentelőm megkérdezte, hogy mi is bajom tulajdonképpen. Jogos a kérdés, ezért hát tartozom egy kimerítő válasszal neki, mindenkinek és legfőképp magamnak is.
Köztudott, hogy mindenkinek vannak hangulatingadozásai, hisz az ember állandó és mindenkori temperamentuma sohasem tekinthető egy stagnáló szintre beállított szabályzókapcsolóra. Vannak hullámhátak és hullámvölgyek… Ezeknek a váltakozása minden embernél természetes jelenség, melyre igen sok tényező van kihatással, mint pl. időjárás, családi élet, barátok, társadalmi és szociális kapcsolatok, munkahelyi viszonyok és sorolhatnám még napestig, hogy mennyi tényező befolyásolja a hangulatot.
Az egészséges embereknél ez a folyamatos változékonyság természetes, viszont az is igaz, hogy bizonyos határok között mozog.
- Magányba zárva önmagad
Én klinikai depresszióban szenvedek, annak is egy alfajában: bipoláris elmezavarban alias mániás depresszióban. Igen, mondhatni, hogy őrült vagyok! Nem haragszom meg érte, mert így is van.
Ahhoz , hogy pontosan megértsük a betegség mibenlétét, kezdjük azzal, hogy mi is az a depresszió.
A fentebb már taglaltuk az egészséges emberek természetes hangulatváltozásait, melyet az saját ego ún. Felettes Én része szabályoz (Freud után szabadon, persze csak nagyvonalakban). A szellem ez a része felelős a gátlásokért, melyek emberileg normális szinten tartják a szexualitást, a devianciát, az érzelemkitörést, vagy éppen a gondolkodásmód elemibb részeit. Mindenkinek van.
A depresszióban szenvedő egyénnél a Felettes Én felerősödik vagy elgyengül – talán így a legegyszerűbb. A hangulat hosszan tartó mélyrepülésére először még a beteg sem figyel fel, a környezete előbb veszi észre a változást. Folyamatosak a konfrontációk és belső vívódások az egyénen belül. Nem okoznak számára örömet az olyan hétköznapi dolgok, mint a depresszió megjelenése előtt, gyakori szimptóma az álmatlanság, az elveszettség érzése, az értéktelenség érzete. Az egyén lassan érzelmileg elkezd leépülni, már nem tud megfelelő válaszokat adni az őt érő ingerekre, elkezd érdektelenné válni, kerüli a társaságot. Folyamatos fáradtságot érez, bármennyit is pihenjen, szélsőséges esetekben pedig képtelen még az ágyból is kikelni, vagy az alapvető hétköznapi dolgokkal foglalkozni (evés, tisztálkodás, stb.). Gyakoriak ugyanakkor az alvászavarok is.
Legvégül pedig elkezd az öngyilkosság gondolatával foglalkozni, mert úgy gondolja, hogy ez a legjobb megoldás. A legszörnyűbb, hogy tisztában van az állapotával és a leépülésével, mégsem képes tenni ellne semmit sem, mintha csak külső szemlélődő lenne saját egojának hanyatlásában.
A depresszió nagyon sok hajlamosító tényezőtől függ: traumák, gyász, szociális és anyagi helyzet, társadalmi megítélés, genetika. Akinek például a családjában volt már depresszióban szenvedő egyén a felmenői között, genetikai síkon hajlamos a depresszióra, persze ez nem azt jelenti, hogy mindenféleképp depresszióssá is fog válni.
A klinikai depresszió nagyon változatos formákban jelentkezik, nagyon sok altípusa van, értelemszerűen most esetemben csak a mániás depresszióval foglalkozunk.
- Mániás szakasz: az őrület beszippant, mint Alice-t Csodaország
A depresszió egyik legérdekesebb (és higgyétek el legkiakasztóbb formája) a mániákus depresszió. Ebben az állapotban két szélsőséges hangulat között ingázik az egyén: a mély depresszió és a mániás szakaszok között. Az előbbi a klinikai depresszióra jellemző tüneteket mutat, míg a másik szakasz egy felfokozott szellemi és lelki állapotot, melyben az személy hiperaktívvá válik, szinte fáradhatatlan és nincs szüksége pihenésre , sem alvásra.
A kép egyszerű: mániákus szakaszban gyorsul a beszéd, gondolatrohanások (kifinomodik az asszociációs érzék) jelentkeznek, megnövekszik az agyi aktivitás, fáradhatatlanul dolgozik, viszont nagyon felületessen. Egyik tevékenységből csap át a másikba, úgy érzi bármire képes. Majd ahogy a mániás állapot egyre erőteljesebbé válik, elkezd jelentkezni a hanyatlás: a beszéd zavarossá kezd válni, a döntőképesség csökken: magyarul túlmelegszik a motor. Majd a hanyatlás vége a teljes szótlanság, befelé fordulás, elidegenedés. A beteg vádolja magát jelentéktelen dolgok miatt, kényszerképzetei vannak, üldözési mánia vesz erőt rajta. És belesüllyed a klinikai depresszió legmélyebb mocsaraiba.
Személyes példa (talán kissé önéletrajzi jellegű, dehát ez van):
A depresszió öröklődése apai ágon erősebb, mint anyai ágon – genetika: Az apai nagyapám öngyilkos lett (klasszikus depresszióban szenvedett) – én még nem éltem mikor ez megtörtént.
Apám ugyanúgy, ugyanott végzett magával (klasszikus depresszió, álmatlansággal – közrejátszott az alkoholizmusa), mint az ő apja. 14 éves voltam.
Ez érzelmileg (és most nagyon statikusan és objektíven próbálok fogalmazni) teljesen megrendített, az addig ismert világ megszűnt létezni. Két hétre rá meghalt az anyai nagyapám (erősen kötődtem hozzá), ami újabb érzelmi pofon volt az amúgy sem ép kis világomnak. Ez a két haláleset alapvetően meghatározta az életemet inentől kezdve. Nem volt kivel megbeszélnem ezeket a dolgokat és a gyászt sem voltam képes feldolgozni. Egy 14 éves tinédzser , aki addig szart az egész világra, megtanult befelé figyelni és befelé sírni.
Mivel egy faluban (8000 lakos) élek és többnyire jól ismerték a családunkat, az emberek szánalma volt a legrosszabb. A pék, a gyümölcs-árús, a boltos, az utcán szembejövők arcán mindig a szánalmat láttam, ez dühített. A tanáraim és a barátaim nem igazán tudták kezelni a dolgot. A tanulmányi eredményeim meredeken hanyatlani kezdtek, az összes barátom elhagyott. 
Természetes és nem is hibáztathatom őket érte, hisz őket jobban foglalkoztatta a hétvégi buli, a lányok bugyija, a pia és alkohol, na meg persze a jövő, mint egy szerencsétlen támogatása. Egyébként is úgy vettem észre, hogy igyekeztek távol maradni tőlem.
A középiskola lehetőséget adott az újrakezdésre, pláne, hogy városra kerültem a poros kis falumból, persze addigra már titokban gyógyszereket szedtem (nyugtatókat és altatókat), majd függővé váltam. A középiskolában sikerült barátokat szereznem és minden erőmet latba vetettem, hogy meg is tartsam őket, de el kellett fogadnom, hogy egyiküknek sem vagyok képes eléggé megnyílni, így csak „haverok” maradtak.
Egy idős házaspár, a szülőfalumból anyagilag támogatott, amikor nem volt pénzem a buszozásra. Minden vágyam egy számítógép volt – ami abban az anyagi helyzetben, amibe apám halála, és anyám elbocsátása után kerültünk, lehetetlennek tűnt. A házaspár fia Magyarországon , egy IT cégnél dolgozott és anyja unszolására vállalati, kiszuperált gépek alkatrészeiből összerakott egy kis teljesítményű PC-t nekem.
Akkor járt itthon utoljára, a falumban, és csak azért jött, hogy hazahozza azt a gépet. Szerettem volna valahogy meghálálni, persze nem tudtam, de elhatároztam, hogy ha még az internetet is beköttetem e-mailben tartani fogom vele a kapcsolatot. Nem tudhatta senki, hogy a fiú mély depresszióban szenvedett és két hónappal utolsó látogatása után öngyilkos lett… Ez újra összetört, ugyanakkor teljesen tisztává vállt benne, hogy ezt a gépet meg kell becsülnöm, mert tőle kaptam és csak ez miatt jött haza arra a két napra míg összeállította az alkatrészeket. Ekkor döntöttem el, hogy én is gépekkel fogok foglalkozni, mint egy emléket állítva neki és arra fogok törekedni, hogy minél jobb legyek, hogy én legyek a legjobb. Ma már a harmadik PC-m előtt ülve írom ezeket a sorokat, és jelenleg szülőfalumban is elismert szakembernek számítok.
A középiskola után nagyon szeretem volna egyetemre menni, magyar tanszékre, hogy tanár lehessek – már akkor is szoros kapcsolatban álltam az irodalommal és az írással. Ezen keresztül tudtam magamból kiírni a lappangó érzelmeimet. Az anyagi helyzetünk nem változott, az érettségi kirándulásra sem tudtam az osztályommal tartani, mert nem volt pénzem rá. A nyáron amikor lediplomáltam megindult az a házunk falai egy addig lappangó csőtörés hatására és kénytelenek voltunk elköltözni, ez végleg betett az egyetemnek. 2005 őszén , a beköltözésünk után két héttel meghalt apai nagyanyám (beteg volt), ami újabb csapás volt.
Ugyanakkor ezen ősztől kezdtem el dolgozni egy falu jobb sorsa is érdemes Teleházában, melyet addigra már széthordtak az előző adminisztrátorok. Egy civil szervezet munkatársaként, honoráris munkásként tevékenykedtem két éven át. Aztán jött a civil katonai szolgálat a falu általános iskolájában 9 hónapig, ahol újfent meg kellett tanulnom, hogy az emberek milyen álnokok is tudnak lenni, ha politikáról és egyéni érdekekről van szó.
Majd 2008 őszén felvettek jelenlegi munkahelyemre, ahol sikerült megfelelően beilleszkednem és jelenleg az adminisztrátori feladatkört és más beosztásokat látok el.
Először 2007 végén jártam orvosnál a folyamatos öngyilkossági gondolatokból kifolyólag, ahol major depressziót állapítottak meg és gyógyszeres kezelést javasoltak. A gyógyszerek szedését 2008 közepén abbahagytam, mert jobban éreztem magam – ugyebár nem kellett volna.
Aztán 2009 elején visszatért a depresszió, minden korábbinál erősebb tüneteket produkálva, a mániás és depressziós tünetek pedig Ultradián Ciklikus Zavarrá nőtték ki magukat – napjában többször is változott a hangulatom, mely nagyon megviselt engem is és környezetemet is. A munkahelyi teljesítményem esni kezdett és a megnövekedett elvárásoknak képtelen voltam megfelelni. Elkezdtem vagdosni magam késekkel – kompenzálandó a lelki fájdalmakat és az értéktelenség érzését.
- Gyógyszeres kezelés – legtöbbször segít
A végső lökés pedig közvetlen felettesemmel történő konfrontáció formájában materializálódott, mely kis híján tetlegességig fajult. Sajnos a sors iróniája, hogy ezen feletessem egyben talán egyik legnagyobb példaképem is – pszichológiai és társadalmi szempontból az utóbbi időszakban a legmehatározóbb egyén – egyben tekintek rá apámként, testvéremként és legjobb barátomként . És pont őt volt a legfájdalmasabb bántanom. Aznap este nagyon sötét gondolataim támadtak és elég kevés választott el az első öngyilkossági kísérletemtől.
Másnap azonnal orvoshoz mentem, hogy újra megkezdjem a gyógyszeres kezelést, nem hagyhattam, hogy újra megismétlődjön a dühkitörésem és hogy vállaljam a kockázatot, hogy bárkinek is ártsak magam körül.
A mentális állapotom 3 héttel a gyógyszeres kezelés után kezdett stabilizálódni…
Ma már viszonylag jól vagyok, de a lelki gátlásaim megmaradtak.
Szembenéztem a depresszióval és aki azt mondja, hogy ez nem betegség, annak fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nagyon sok depresszióval foglalkozó fórumot végigbújtam és a tagok akik úgyszintén depresszióban szenvednek egyhangúlag kijelentették, hogy bármilyen más betegséget jobban viselnének, ha cserélhetnének.
Igen, nehéz úgy őrültnek lenni,hogy tisztában vagyunk vele, hogy őrültek vagyunk és hogy a legjobb helyünk kényszerzubbonyban, egy gumiszobában, vagy egy ágyhoz kötözve lenne, telenyomva nyugtatókkal.
Nos ez az én betegségem kórlapja és története, ahogy még az orvosaim sem láthatták.
Hasznos linkek:
DEPRESSZIÓ , MÁNIÁS DEPRESSZIÓ (BIPOLÁRIS ZAVAR)
A gyógyszerem: Zoloft, egy szelektív szerotonin visszavétel gátló inhibitor, amely megakadályozza, hogy a szerotonin (boldogsághormon, illetve az agysejtek közötti átviteli anyag az az neurotranszmitter) visszaáramoljon a szinapszisokba az által, hogy a Zoloft hatóanyag lép a helyére és ezt veszi vissza a szinapszis, békén hagyva a szerotonin molekulákat, hogy impulzus esetén azonnal fel tudjonak szabadulni.
Mióta hivatalosan is megerősítették a pályázat eredményét, egyre másra tartanak a visszaszámlálások és a különböző szimpátia megmozdulások a határ túloldalán. Magyarország két legnagyobb (és legsikeresebb – vagy ez a kettő ugyanaz?) kereskedelmi rádiója szűnik meg a mai naptól kezdve és veszi át a helyét két másik szolgáltató.
Igazság szerint én Sláger hallgatónak vallom magam, a munkahelyemen a kollégákkal minden reggel hallgattuk a Bumerángot és röhögtünk nagyokat. Személy szerint kicsit sajnálom, DE…. ami mostanában történik… “Mentsük meg az adókat!”…
Szívecskéim, el tetszik felejteni, hogy kapitalizmus van és profitorientált kurvák vagyunk mind. Az hogy egy egész ország sír reggel 6-tól délig, mert megszűnik két kereskedelmi rádió… Ó, hát van ilyen.
Persze ez mind, szubjektív vélemény. Személy szerint én nem kedvelem sem a bulvárt , sem egyik kereskedelmi csatornát sem (az államiak mellett egyetlen érv szól, ha sikerül jó műsort kiszúrni rajtuk: nem tolnak a dokumentum film közepén a képembe 10 perces reklámblokkot inteligens mosóporral és spórolós Emesével), mert tulajdonképpen nem közvetítenek értéket… Oszt persze, most erről lehetne vitatkozni, de azért valljuk be töredelmesen, hogy ez így van.
Könyörgöm, ne lobbizzunk már szegény rádiósok munkahelyéért.. Lesz miből megélniük, ez tuti. Másrészről meg ahogy egymást gányolják, meg a danubius-os Lacit is (ugyanis rá, már rátette kezét az egyik utód rádió) az gusztustalan.
Igen, szeressük a munkánkat, meg kötődjünk hozzá, de azért nem kell félni váltani, meg nem kell egymást leköpködni szakmán belül – ismétlem, nem állami állások és nem közszolgálati média rendszerekről beszélünk, hanem “kereskedelmi” adókról. Le merném fogadni, hogy egy hónapon belül találkozunk a jelenlegi dolgozókkal (bemondók, műsorvezetők és egyéb szakik) az új rádió adóknál…
Ég veled Sláger és Danubius Rádió! – Azért hiányozni fogtok!
Az unalmas , MTVs koraesték kiváló alkalmat szolgáltatnak az új mainstream zenékkel történő ismerkedésre, pláne, hogy a barátaim szerint eleve le vagyok maradva minimum fél évvel az aktuális seggrázós, csajozós slágerekről. Ezt kiküszöbölendő a TV shop reklámok helyett , ha éppen van vastagbéllógató szabadidőm, akkor a zenecsatornák közötti PONG-zással próbálom pop-zenei kultúrámat művelni és utolérni a többieket…
Persze még így sem vagyok képes két hallgatás után megtanulni a legújabb Britney vagy Shakira slágernek még a refrénjét sem, ami társaságom zeneimádó tagjai előtt azonnali és visszavonhatatlan szegénységi bizonyítványnak számít…
Viszont az egyik ilyen önművelő túrám alkalmával sikerült meghallgatni/nézni az End Credits és a Pieces című dalokat, melyek érdekes együtt-hatásai a lírikus balladák (Plan B) és az agresszív mégis kommersz gépzene (Chase and Status) összecsengésének.
A videóklippek meg eleve ultra cool kategóriájúak – most 0-24 ben ez megy nálam! :-D
Hallgasd meg! (amúgy meg még mindig zeneileg retardált vagyok a többiek szerint, mert ahogy ők mondják: ááá, ez olyan vlekk)
Felébredtem… Még egyszer , utoljára felébredtem az öröklétbe fagyott, konzerváló álomból..
Miért nem írtam oly soká? Mert haldokoltam… Lelkileg sikerült maximálisan kiüresednem, nem maradt hát semmi.
A mániás depresszió egy nagyon alattomos betegség – bármi más , csak ez a csillapíthatatlan fájdalom, ez ne lenne… bár elmúlna. Olyan mint egy tátongó seb a szívemen és a lelkemen – Nem szűnő lüktetéssel… Fáj.
Éjszakánként jobban.
Végre/újra van gyógyszerem – Jobban vagyok … – Nem vagyok jól, túlzás lenne ezt állítani, nem jól, csak jobban.
Olyan országban élek, melynek állampolgáraként legalább már három különböző államhoz tartoztam anélkül, hogy egyáltalán kiléptem volna házam ajtaján. Jugoszlávia, Szerbia és Montenegró, legvégül pedig Szerbia lakójaként a 90-es évek zűrzavaros forgatagában a zene volt egyedül, ami összekötött a régi Nagy Jugoszlávia többi országával és bizony be kellett látnom, hogy a zene és az ének egységes egész, határok nélküli hatalom.
Hát álljon itt pár zeneszám, amely meghatározó volt a változás éveiben és együtt dúdoltuk nemzetiségtől függetlenül:
Goca Tržan és Toše Proeski fantasztikus duettje 1200 mérföldnyi távolságról:
Gibonni – Libar
Dino Merlin és Ivana Banfic duettje a megcsalatásról amely évekig (Godinama) tart:
és legvégül de nem utolsó sorban a modern szerb rock egyik éggköve
Negativ – Bez promene (Változás nélkül)
Még egyszer régen tettem szert erre a kopott kis ládikóra, amely mára már az egyike a legfontosabbaknak a „merengők” közül. Merengő alatt olyan tárgyakat és ereklyéket értek, melyek az elmúlt évekre és történéseikre emlékeztetnek, legfőképp saját személyiségemre és annak változására.
Jó pár ilyen tárgyam van, és amikor elönt a melankólia, akkor előveszem ezeket a kis dolgokat, elrendezgetem magam körül a földön és végignézegetem őket és tartalmukat.
Ezek közül is legbecsesebb számomra az EGYESÜLÉS doboza, amely jó pár évet érhetett meg mielőtt birtokomba került volna és már biztos sok mindent látott, amiket én még nem.
Egy régi ház padlásán kutattunk éppen unokatestvéremmel, mivel megszállott régészek voltunk sok esztendővel ezelőtt, amikor még az általános iskola padjaiban görnyedtünk és lázadtunk a világ ellen.
Akkor bukkantam rá sok egyéb mellett erre a dobozra is, mely már akkor is elég megviselt állapotban volt. A lakk teljesen le volt már kopva a fáról és a fedelén is néhol a szúrágások mellett be volt szakadva. Igazi matuzsálemi darab!- gondoltam magamban, és hogy őszinte legyek a legcsekélyebb mértékben sem volt kedvem magammal vinni, főleg, mert tartalma szinte nem is volt egy-két régi újságpapíroson kívül, amelyeket – úgy tűnt -nem valamely esemény végett tettek bele az utókornak, hanem csak amolyan csomagolópapír gyanánt.
Pedig ez az üresség is jel volt, hogy megtöltésre vár ez a Merengő. Végül is, mint az sejthető ez a kis zsákmány is a táskámban landolt, bár akkor a „jó lesz még valamire” kategóriába soroltam.
Évekkel később, amikor ismét a kezembe került, megsajnáltam és mivel egyik legjobb barátom akkoriban asztalosnak tanult, megkértem, hogy nem restaurálná-e nekem. Ő szívesen vállalta a feladatot, bár előre figyelmeztetett, hogy nagyon sok munka lesz vele és még akkor sem biztos, hogy teljesen vissza tudja állítani eredeti állapotába. Múltak a napok, amikor ismét megcsörrent a telefon, hogy készen van a ládika… Szinte rá sem ismertem, amikor barátom előhúzta a sötét műhely rejtekéből. Amennyire tudásából tellett, helyreállította a fedelét és a régi feliratot is újrafestette a tetején, amely ez volt: Union- Egység. Talán valami régi szivar márka lehetett ez egykoron, mert méretében inkább egy szivaros dobozhoz volt hasonlatos.
Telt-múlt az idő és mivel már minden zegzuga tele volt a szobámnak fontos kis cetlikkel, hely híján ebben tároltam őket egy helyen. Többek között Mika Hakinen és David Coulthard Forma 1-es pilóták exkluzív dedikált fotói, Medjugorjei relikviák a szent hegyről kövek és préselt virágok formájában és a Feszty körkép miniatűrje is helyet kapott a merengőben.
De egy rakás fotót is tartok benne, még 2003 nyaráról, amikor Sárospatakon 3 hétig teljesen felszabadulva éltem a gondtalan tinik életét sok Nyugati és Keleti barátommal egyetemben, vagy ott van még az Utolsó Levél is, melyet egy lánnyal váltottunk az utolsó szeptember emlékére, amelyet együtt kezdünk egy osztályban, vagy Cica nevű festő barátom első kiállításának meghívója.
Ezek talán mások számára, amolyan ”és akkor mi van” kategóriás dolgok, ám számomra a legszentebb és legszebb emlékeim fátyolai, melyekkel örömmel merengek vissza.
Egyébként ez a doboz nem csak a fedelén található felirat miatt kapta az Egyesülés doboza elnevezést, hanem mert a benne tárolt dolgok olyan emlékeket jelentettek, melyek más emberekkel történő egyesülést juttatják eszembe. Talán most egyesek pironkodnak a monitoraik előtt, de ez az EGYESÜLÉS nem olyan volt, hanem ez inkább lelki mintsem testi, szellemek és tudatok, ideológiák és érvek egyesültek, az enyém és másoké és ennek fémjelzője ez a múltba kacsintó eszköz, amelyen át újra átélhetem a lelkemet alakító dolgokat. Ez a doboz és tartalma a fejlődésről is regél, mert minden emlék hozzásegített valamilyen új ismeret megszerzéséhez.
Sok emberrel találkoztam és kötöttem barátságot fiatal korom ellenére, bár akik ismernek tudják, hogy nagy körültekintéssel választok bizalmast magamnak, mégis a világunk ege alatt finnyásságom ellenére sokakat találtam magam mellé és sokak bizalmára és barátságara voltam érdemes.
Erre emlékeztet minden alakalommal eme doboz tartalma, amikor csak kinyitom és elmerülök benne. És mindig más és más jegyzet, fénykép és tárgyacska marad tartósan a kezemben, amiken csendes éjjelek idején el lehet gondolkodni…
Sok az emlék és történés egy ilyen röpke életű faj számára, mint az ember, de hiszem, hogy ezeken a dolgokon keresztül, mindig meg tudunk ragadni a múltból egy darabot és tudni, azt, amit talán már tudunk…
Ez a lét a legszenvedélyesebb az összes közül, habár az Istenek ezer meg ezer évekig élnek és az emberek léte csak egy pillanat, de tele van dolgokkal, melyekre jó emlékezni és végül megérteni őket beletekintve az Egyesülés Dobozába…
Már megszokhattuk, hogy az ötlettelen nyugati filmesek gyakran nyúlnak japán animék sztorijához inspiráció gyanánt, az utóbbi időben, pedig a teljes feldolgozások is megszaporodni látszanak.
Ám úgy tűnik az ötletek áramlása visszafele is működik, ugyanis két új hír: Iron Man és Wolverine animék készülnek a Marvel képregényeiből… japán módra.
A projekteket a japán MAD HOUSE studió készíti.
Nézzük a tesaereket:
Blood, the last vampire (2009)
Már egyik korábbi posztomban is megosztottam a nagyérdeművel a gerjedésemet a Blood last vampire live action mozival kapcsolatban, hiszen egy manga és anime klasszikusról lévén szó mindig nagy reményekkel várom a filmes interpretációkat, persze lépten nyomon elkövetem azt a hibát, hogy túl nagyon elvárásokat támasztok a megfilmesítésekkel szemben. Nem volt ez másképp a Blood, the last vampire-al sem.
Elsőként le kell szögezni, hogy ez egy japán amerikai kooprodukció, ennek fényében és az eredeti sztoriból kiindulva az film elsődleges nyelve az angol, kivéve a visszaemlékezésekben a japánt.
A sztori kissé módosítva lett, az animéhez képest, de ezt az első képsorok alkalmával felvillanó “based on Blood the last vampire anime” képünkbe is nyomja a rendezőgárda. A történet főhőse ezúttal is Saya, a fiatal japán hölgy (Gianna Jun), aki már a keleti fétis betegségemből kifolyólag sem eldobnivaló darab. Mindig is izgatott, hogy mit takarhat oly pajzánul a japán középiskolások cuki kis egyenruhája… :D Szóval a történet 1970-ben játszódik Japánban egy amerikai katonai bázison és annak környékén. A film a metróban indít, ahol Saya lekaszabol (egy katanával!) egy átváltozni készülő vámpírszerű lényt. Miután a szerelvény megáll, megjelennek a CIA sötét napszemüveges emberei, akik eltakarítják a maradványokat. Az ügynökök közül mindenképp ki kell emelni két, a sztori szempontjából fontos karaktert: Az egyik a kellemesen bariton hangú, idősödő úr, Michael, aki Saya pótapja, ő tekinti egyedül Sayat emberi lénynek. A másik pedig Luke, a fiatal, feltörekvőben lévő, ezáltal eleve gerinctelenségre ítélt ügynökpalánta. Ez a kis csapat egy a vámpírok kora óta létező szervezet, a “Tanács” akciócsoportja, akik fő feladata felkutatni a vámpírokat (vérszívóként hivatkozik rájuk a film) és elpusztítani őket. Egyetlen hatásos fegyverük, a maga is kétes származású fiatal lány, Saya, aki egy kardal az oldalán osztja az üdvösséget elfajzott társainak.
A megállapodás szerint Saya latba veti emberfeletti képességeit a Tanács érdekeinek érvényre juttatásában, cserébe ők vérrel táplálják és segítenek neki felkutatni minden vámpír legerősebbikét, a legnagyobb hatalmú “démont” Onigin-t, aki Saya családját is lemészárolta sok-sok évvel ezelőtt.
A Japánban állomásozó amerikai erők légi támaszpontján furcsa gyilkosságok történnek és a bizonyítékok alapján minden kétséget kizáróan vérszívók állnak az ügy mögött, ezért a Tanács odaküldi a csoportot. Egyedüli lehetőségük, hogy Sayat iskolai egyenruhába bujtatják (how cute!) és bedugják a támaszpont iskolájába az amerikai diákok közé, hogy szaglásszon kicsit. Persze a lánynak is meg van a sajátos véleménye: “I dont investigate, i kill!!” (badass!)
A diákok között azonnal rá is lel a gyanús egyénekre, akik a támaszpont vezetőjének lánya életére törnek, a kendo (japán kardvívás) edző teremben, ahová az edző irányítja két osztálytársával… Saya az utolsó pillanatban érkezik, hogy megmentse Alice Mckee-t. A lány végignézi főhősünk mészárlását, ezzel belekeveredve a vérszopók és a Tanács közötti harcba…. Persze mire a támaszpont egyenruhásai megérkeznek Saya eltűnik és az ügynökök (a kopasz ikrek – Matrix feeling) már feltakarítanak. Időközben újabb kétes eredetű gyilkosságok történnek, a tettes pedig minden kétséget kizáróan Onigin… Innentől mindenki üldözötté válik, még maga Saya is, akit Luke ügynök nagyravágyásában elárul és megpróbál megölni…
Nem célom a spoilerezés, tehát nem írom le a további eseményeket, de mindenféleképp nézős!!!
Általános jellemzés:
Szereplők: Hitelesek, de Alice karaktere valótlan, nem emberiek a reakciói. Saya alakítása nem nagy durranás, elvégre az animében sem az érzelmeken van a hangsúly, pont ellenkezőleg. Luke ügynök a kedvenc gonosz, mert sunyi és kétszínű. Michael papa klasszikus panel karakter, de jól játsza. Onigin pedig megtanulhatna jobban angolul, mert néha vissza kellett tekernem a rémes kiejtése miatt, mivel a filmhez nincs sem angol sem magyar felirat – egyébként klasszikus motivációs gonosz – az az az ő szempontjából (végiggondolva) azt teszi amit fajtája ösztönei diktálnak.
Kato (a visszaemlékezésben Saya kiképzője) klasszikus heroikus karakter, a harc meg amit lenyom a nindzsák ellene eleve is eszméletlen, tekintettel hajlott korára. Míg Sayának jócskán el kell a CGI-s rásegítés, addig Kato valódi harcmozdulatokkal operál. MOST LOVELY CHARACTER!
Képi világ: Ha már CGI, legyen sok, de jobban is megoldatták volna. Az “álom” jelenetben a boss fightnál még elnéztem, de az általános fightok során CGI-vel kiloccsantani az ellen vérét… PFFF Csúnya az animáció, mit kell mondjak. A szörnyek sem sikerültek a legjobban, bár piros pont, hogy a közeli shottokat rendes maszkos hörnyikkel vették fel.
Zene: fantáziátlan, tucat harcolós. Valami japánosabb kellett volna, valami egyedi. Emlékezzünk csak vissza a Ghost in the shell bármelyik betétdalára, melyet az isteni Kenji Kawai vagy Yoko Kanno alkotott…
Harc: megteszi és fantáziadús, a “terepjáró a szakadék mélyére zuhan” jelent viszont túl hihetetlen…
Dráma: ha Alice meghalt volna, akkor esetleg, de így… pfff
Általános osztályzás: 6/10 az IMDB után szabadon. A manga és anime rajongóknak kötelező, egyébként pedig egy akciódús, érdekes sztori, a japán filmekre nem túl jellemző szép megvalósítással.
"Revelációkat akarok papírra vetni, és nem ostoba sztorikat írni, pusztán a pénzért. A lehető legmélyebben le akarok ásni a saját tudatalattimba, mert hiszem, ha ez sikerül, mindenki meg fogja érteni azt, amit mondok, hiszen ott legbelül minden ember egyforma."
